Kita

A megkeresés kapcsán most már azt kell mondjam, hogy a szokásos: használható képek saját használatra. Kita előre felkészített, hogy sosem készültek még róla olyan képek, amin tetszett volna magának, de kész volt megerőltetni magát. Tetszett, ahogy néhány nappal ezelőtt még aggódó, parázó, pesszimista levelet írt, aztán láthatólag megemberelte magát és a feladat megoldására koncentrált - szerintem sikerrel. Sajnos a végigmelózott hét és a sűrű pénteki délelőtt betett a kreativitásomnak, hiába a kiváló környezet és a lelkes, nyitott, önmagát legyőző modell, nem sikerült úgy a délután, ahogy szerettem volna.

A kisasszony beszélőkéje és nyitottsága sokat dobott a hangulaton, jó volt hallani, hogy bizony komoly érettségre utaló gondolat keveredik a sztorizás, locsifecsi és kifejezetten szórakoztató, mulatságos élmények közé.

Kita egyébként olyan helyre vitt, amiért nagyon hálás vagyok neki. Állítólag megőrzik az épületet, ami minden ipari, urbánus fotográfus álma. A csarnok talán a legnagyobb Pesten, az üresség, a két végében a lépcsők és a kis helységek, a falakon a hivatalos számozás és a graffity csak autentikusabbá teszi. Hálás köszönet érte.

Rögtön az elején készítettem is néhány képet, amiben egyszerre próbáltam Kitát és a csarnokot bemutatni. Kihasználtuk a lépcsőt, a benyílókat és a kiugró emeleti részt is. Otthon derült ki, hogy az objektív bizony megint cserbenhagyott, nem is egyszer.

A beugró mögül beleső változat nagyon tetszett Kitának, mert a szemeit hangsúlyozza. Bár nekem a piros sálas nem tetszik annyira, mivel neki nagyon, ezért megosztom a nagyközönséggel. A másik kettőből csak azért nem választottam egyet, mert szerintem érdekes, hogy a két vágás mennyire más történetet sugall.

Odakint aztán találtunk további lehetőségeket. Ilyen volt a komor szürkeség mögé rejtőző lemenő nap, egy betonperem és egy élőholt markoló.

Végül zárásképpen két kép a kedvenceim közül, ami visszaad kicsit abból, mennyire sokféle érzelem jelent meg a leányzó arcán miközben csak mesélt, mesélt, mesélt. (A kép egyébként egyáltalán nem jellemző a délutánra, ugyanis fotózáson ennyit még nem röhögtem, hála a kifejezetten jó humorral megáldott alanynak. :) )