Lili

Lili, vagy ld50-es nicknevén Wenszdej az első a modellek közül, akit én kértem meg arra, hogy álljon a kamera elé. Gyakorlatilag véletlenül bukkantam a profiljában róla készült képekre, amik alapján megfogott az arcának szabályossága, a hosszú haja és a szemei. Jó fotóalanynak tűnt, nem is zárkózott el a dolog elől. Hosszas szervezés következett, mivel dunaújvárosi lány, ezért vállalnom kellett, hogy lemegyek hozzá a fotózás miatt. Az időjárással óriási szerencsénk volt: előzőt nap jeges szélvihar, másnap pedig késő őszi dermesztő hideg, de a fotózás napján kellemes 18 fok és ragyogó napsütés várt a lakásból kilépve. Sajnos utóbbi talán túlságosan is erős volt, néhány felhőt szívesen láttam volna az égen, hogy kicsit szűrjön a nap ragyogó sugaraiból.

Cserfes, nyitott, a kamaszok egyenességével megáldott, lelkiismeretes, pozitív értelemben véve eminens lánynak ismertem meg Lilit. Segítőkészsége példa értékű, még a helyszínt is bejárta előző nap, amit kinézett a fotózáshoz. Bár Dunaújváros nem nagy, a dimbes-dombos környék miatt nagyon jól jött az autó, nagyban megkönnyítette a közlekedést, különösen, mikor válogatós természetem újat kívánt. Sajnos talán túl sok időnk is volt a fotózásra, addig-addig vártunk a napnyugtára, míg az egy árnyékos domboldal tövében nem talált bennünket, kint a Duna partján. Dunaújváros egyébként számos kiváló helyszínnel szolgál a fotózásra, még úgy is, hogy végül az acélművek területére meg sem próbáltunk bejutni. Maradt egy elhagyatott, romos orosz laktanya térdig airsoft lőszerben, a Duna-part és a partról felvezető meredek lépcső.

A fotózás legnagyobb gyengéjének azt tartom, hogy nem sikerült Lilit kellőképpen feloldanom. Talán az is benne van ebben, hogy egyébként annyira közvetlen módon elbeszélgettünk és megtaláltuk a hangot, hogy úgy éreztem, a fényképezés már menni fog magától. Sajnos kudarcként éltem meg, hogy kevés olyan kép készült, ami meg tudta volna mutatni azt a Lilit, aki a kocsiban ülve a bakancsot kiscipőre cserélte és közben mesélt a húgáról, vagy azt, amelyik a terveiről mesél két helyszín közt.

Még egy dolog közrejátszott, hogy kevés az egész alakos kép, ez pedig a Sigma objektív végső agóniájának következménye. Bár a gép jelzi, hogy sikerült fókuszálnia, a motor is zizeg előtte, a monitoron sajnos nem azt látom, amit az LCD-n. Elvileg 8-10 000 Ft-ért egy-két hét alat a szervíz (a vázzal együtt) beállítja azt. o.O Hát, reméljük a legjobbakat, többe fájt az objektív ahhoz, hogy lemondjak róla. No, de térjünk vissza a képekhez, hiszem mégiscsak erről szól ez a bejegyzés.


Az első helyszínt még kora délután értük el. A tűző nap és a ragyogó kék ég alól a laktanyaépület teteje adott némi árnyékot. Tudom, a romos épület az klisé, meg nem eredeti, de egyrészt nekünk tetszik, másrészt a helyszín kellően elzárt volt a forgalomtól ahhoz, hogy ne zavarjon bennünket senki.

Az egész alakos képek mellett természetesen készültek közeliek is - melyek személyes kedvenceim. Ezúttal sikerült nem megfeledkeznem róla, hogy létezik az arcon kívül más testrész is, amit érdemes kiemelten bemutatni (nem kell semmi rosszra gondolni :P).

Ez után hosszas kocsikázás következett, minek eredményeképpen kijutottunk a Duna partjára, zöldbe. A túlparton álló daruk és gyárépületekkel közös képek sajnos a fent említett objektív probléma miatt nem sikeredtek. Lili egyébként kimagasló teljesítményt nyújtott az autóban átöltözés olimpiai számában.

Eztán jött a lépcső és környéke. Nem volt könnyű olyan pozitúrát találni, hogy Lili fölé magasodjak, pedig nem vagyok egy kis termet, de azért sikerült megoldani a feladatot.

Végül a nap lement, mi pedig az élelmezési kérdést helyeztük a fotózás elé. Ideje volt, mert ahogy a nap lebukott a horizont mögé, a hőmérséklet is kezdett elviselhetetlenné válni. Dunaújvárosba - és gyanítom, hogy Lilihez is - visszatérünk majd, ám most előreláthatólag néhány hét szünet következik ezen az oldalon.