Melinda

Borult, komor szombat délután vágtunk neki Melindával, vagy becenevén, Csicsivel a Szúnyog-szigetnek. A cél néhány használható fotó volt, amit ide-oda kitehet magáról. Nagyot sétáltunk, beszélgettünk és még egy frissen nyitott kocsmát is kipróbáltunk. A leányzó nekem egy archetípus. Olyan, mintha jónéhány ismerősömet egybegyúrták, kicsit kiigazították és varázspálcával életre keltették volna. Kedves, beszédes, nyitott, ugyanakkor van benne valami régimódi, ahogy ragaszkodik a jó öreg DM imázshoz. Csodálom egyébként, hogy tudja csinálni a munkát az alkoholbetegekkel, a munkanélküliekkel, ráadásul pont azon a környéken. Közhely, hogy a világ kicsi, de gyakorlatilag két kézfogással elértük egymást, mint rendes ismerősök - sőt, mint kiderült, Lackóék esküvőjén mindketten ott voltunk, csak nem mutattak be bennünket egymásnak.





Sokat gyalogoltunk, mire eljutottunk a sziget déli csúcsába. Hiába kerestem a stégeket, nem sikerült lejutnunk a partra, még a visszaúton sem. Maradt tehát a part, egy lépcső és néhány fa, amit ki is használtunk. Csicsi szerintem profi módon sminkelte ki magát, gyors volt és ügyes. A hajával én nem voltam kibékülve, meg is beszéltük, hogy hogyan látnám én jónak. :) Egyfelől nem volt könnyű fotózni, mert csúnya ráncok és formák akarták őt csúnyábbnak láttatni, mint amilyen, másfelől viszont jól viselte az instruálást, bátor volt és tudta, hogy mikor kell nevetni. :)





Ez itt a személyes kedvencem:



Végül két részlet-fotó. Cidriző köldök és a rajongás tárgya a háton:





----------------
Listening to: Air - Dirty Trip
via FoxyTunes

Anna

Ehhez a blogbejegyzéshez is tartozik egy ld50-es galéria, olyannyira, hogy ez a post csak kiegészíti azt. Így, akik esetleg azt a galériát még nem látták, tekintsék meg: klikk. A hozzászólások között lehet kritika-elméleti szentenciákat olvasni, illetve bepillantást nyerni egy nem is annyira kicsi, ám annál inkább szövevényes közösség viszonyrendszerébe és egy egyébként underground jellegű szubkult deviancia-tűrésébe. No, de lássuk azt, amiért ide kattintottatok.

A fotózást összehozni Annával gyors volt és gördülékeny, ráadásul szerencsénk is volt - még nem tapasztaltam, hogy másnapra tudjak stúdiót foglalni. Csütörtök reggel írt, hogy szeretne fotózni, péntek este a stúdióban voltunk, szombat délre elkészültek a képek. Határozottságot, bátorságot és tettrekészséget tapasztaltam a részéről, amihez hozzáadódott a bizalom, hogy a stílus, öltözködés és koncepció miatt nem nagyon kell aggódnom.

Két nagyon intenzív órát töltöttünk a stúdióban, előtte pedig csak egy kapkodva, röviden megejtett kocsma-kört tettünk, amolyan egymásra hangolódás céljából. Nehéz volt loholva ismerkedni, aztán a fotózás közben sem volt rá különösebben idő, mégis megilletődve váltam el tőle. Meg kell hagyni, eddig ő tettem rá a legmélyebb benyomást a modellek közül. Felébresztett bennem mindenféle atyai szeretet, felpiszkálta a kreativitásomat és nem kis mértékben meg is ijesztett - dehát így jár az ember, ha valakit megkedvel és szomorúnak látja. Anna érzékeny, törékeny, ugyanakkor valahol erős személyiség benyomását keltette bennem. Szeretetre méltó, a maga módján kedves, nyílt természet, mégis ott volt az a három lépés távolság a levegőben, amit talán csak egy-egy pillanatra sikerült átlépnem. Túlzás nélkül állíthatom, hogy olyasféle személyiséggel találkoztam, aki akár a filmvászonról is leléphetett volna, hogy ott a maga természetes könnyedségével a vakuk fényében pózoljon kicsit.

Az ld50-es galériában ott vannak azok a képek, amik a közös munka komoly eredményei. Szeretnék megmutatni néhány olyat, ami kedvesebb, spontánabb, és egy olyan arcát mutatja meg a lánynak, amit szerintem kevesen ismernek. Íme a nevetős, mosolygós, bolond Anna:










Végül néhány olyan kép, ami talán az ld50-es galériába is mehetett volna, vagy szerepelt is kicsit más arckifejezéssel, kompozícióval.









Sokat töprengtem azon, hogy mitől is érzem ennyire eltaláltnak, erősnek a képeket. Több oka is volt ennek, azt hiszem, de ezek közül a legfontosabb maga a modell volt. Nem a külseje, a szépsége, a kisugárzása, bár az is tagadhatatlan. Anna hozzáállása, elszántsága és nyitottsága volt, ami igazán sokat segített, ahogy bátran kísérletezett, hallgatott rám, előállt az ötleteivel, alkalmazkodott és ha kellett, irányított. Magabiztos volt és beleadott mindent, hogy a képek olyanok legyenek, amilyenek. Gyanítom, hogy egy kicsit a saját árnyékát is megugrotta. Nem szoktam összehasonlítani, méricskélni a fotós alkalmakat, de azt hiszem, kivételes az olyan, mint a mostani, mikor ennyire együtt állnak a dolgok.

Nion és Viki

A blogbejegyzéshez egy ld50-es cikk is tartozik: link.

Hosszabb szünet után újra jelentkezem, egy élménydús szombat délelőttön készült képek sorával. Nion és Viki Mezőberényből jöttek a fotózásra: Nion az ld50-en kért meg, hogy készítsek róla képeket, mivel érdekli a modellek világa és szeretné magát kipróbálni, Viki pedig mint segítő kéz kísérte el. Sajnos a nap ocsmányul indult: szürke égbolt ameddig a szem ellát és kitartóan szakadó eső. Előző héten végig hideg, szeles, de legalább tiszta, napos idő volt, így aztán még jobban dühített a balszerencse. Mivel a lányok messziről jöttek, nem lehetett csak úgy odébb tenni a fotózást, így aztán a McDonald's-ban gigászi tejeskávéval feltöltődve elszántan indultunk neki: csak azért is megcsináljuk.





A közelben csak a Kerepesi sírkertet ismertem, mint kellőképpen elzárt, nyugodt és szép helyet. Napok óta terveztem, hogy a napsütésben és a zöldellő fűben, virágzó fák között miféle képeket csinálok majd. Helyette szürkeség, eső és sár fogadott bennünket, de legalább az a boltíves oszlopsor száraz volt, ahol korábban több képet is csináltam. A lányok bátran vetkőztek pólóra, hogy a kamera elé álljanak, és le a kalappal előttük, én már rég dideregtem, amikor ők elkezdtek azon gondolkodni, hogy ne sétáljunk-e egyet a hideg ellen. A piros fülekért, ujj- és orrhegyekért tessék a hideg, nyirkos időjárást felelőssé tenni. Eredetileg úgy terveztük, hogy máshová is elmegyünk, végül egyszerűen nem jutott rá idő. Az órák úgy repültek el, hogy gyakorlatilag folyamatosan kattingattam, a lányok pedig a körülményekhez képest variálták felsőruházatukat.










Nion és Viki osztálytársak és nagyon kedves teremtések. A délelőttöt végigbeszélgettük, rengeteget nevettünk. Jót tett a közös munkának és a képeknek az a fajta nyitottság és bátorság, amivel nekiveselkedtek a fotózásnak. Megvallom őszintén, nagyon meglepődtem, mikor kiderült, hogy csak 16 évesek: valamiért úgy gondoltam korábban, hogy mivel Nion koleszos, biztosan főiskolás már. A két lányban közös, hogy a báj és kedvesség mellett bizony ott van már az a fajta nőiesség, ami majd néhány év múlva férfiszíveket ver láncra, vagy épp tör darabokra. Utólag visszanézve a délelőttre, a képekre és a két lányról bennem maradt benyomások sorára, tele vagyok ötletekkel, mivel a hasonlóság ellenére bizony két egészen különböző arc és karakter bontakozott ki előttem. Sarkítva kicsit a dolgot Nion az északi hideg, miközben Viki a déli napsütés.







Nion az első pillanattól kezdve ügyesen pózolt, látszott rajta, hogy tudja magáról, hogy mi előnyös neki és mi nem - ilyen szempontból is hálás modell volt. Jól megtaláltuk a hangot, szinte fél szavakból értette, hogy mit kérek tőle. Jól vette a kritikát is - remélem megfogadja a tanácsaimat. Ami különösen tetszett mindkét lányban, hogy aktívan álltak elő ötleteikkel a pózokat, helyszíneket, háttereket illetően, nekem többször is csak a kivitelezésre kellett ügyelnem.











Viki a profizmust humorral, játékkal, bohóckodással és nyíltsággal pótolta.Bár főként Nionra koncentrál ez a blogbejegyzés, Vikiről is készült néhány jól elkapott pillanat. Bízom benne, hogy egyszer, valamikor nyáron lesz lehetőségem újra fotózni a lányokat, akár úgy is, hogy külön szentelünk nekik egy-egy délutánt.









Végül néhány záró kép: az utolsó fél órában kisütött a nap, gyors sminkelés következett, majd kattintottam még néhányat. Utána megszólalt Nion telefonja és a bátyja odaért a temető bejáratához, hogy nekivágjanak a hazaútnak.